SÜLT GALAMB HELYETT
Kis híján negyedszázaddal ezelőtt, l989-ben egy olyan rendszer omlott össze minálunk egyik napról a másikra, amelyben nem csupán azt mondták meg nekünk minden pillanatban, hogy miképpen kell cselekednünk, de tulajdonképpen gondolkodnunk sem szabadott igazán, nemhogy döntenünk valamiről is. Egy már-már növényi létre kényszerített társadalom lázadt fel akkor, és próbálta kivívni magának az önálló gondolkodás, döntéshozatal és cselekvés jogát. Halmozottan érvényes volt ez a törekvés az erdélyi magyarok esetében, hiszen nekünk ráadásul a legalapvetőbb identitás-elemeket, a nyilvános anyanyelvhasználat vagy többek közt az államilag nem befolyásolt, nem irányított, nem korlátozott alkotómunka lehetőségét is vissza kellett szereznünk.
Meg kellett tanulnunk valójában, hogy nemcsak a protestálás jogával kell élnünk immár, hanem az építés kötelességével is. Csakis az általunk kultivált hagyományok élnek tovább, és csakis az általunk létrehozott intézményekre támaszkodhatunk. A javaslattétel is felelősség, persze, a programalkotás is, de ma Romániában, Erdélyben az az igazán felelős magyar, aki tudja, hogy amit mi nem építünk föl, azt helyettünk más nem fogja fölépíteni. Tudomásul kell venni, hogy nem röpködnek körülöttünk a sült galambok, és azt kell mondanom, hogy időnkénti megosztottságunk annyit jelent, hogy vannak, akik fölismerték ezt az egyszerű igazságot, és vannak sült-galamb-követelők, akik viszont mástól várják a csodát, és egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe ennek érdekében.
Kétségtelen például, hogy egy közösségnek nem a politikai csatározások rossz szájízét kell továbbvinnie a jövőbe, hanem az általa megteremtett szellemi értékeket, beleértve a művészeti és irodalmi alkotást is. Csakhogy az alkotómunka feltételeit valakinek biztosítania kell, ez nem lesz meg magától. Sokszor elmondtam, nem hiszek abban, hogy a tehetség minden körülményben érvényesül. A mi kötelességünk kedvező feltételeket teremteni ehhez. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által létrehozott ösztöndíjrendszer, a maga viszonylag szerény, de mégis fontos eszközeivel ennek a fölismerésnek, ennek a felelősségvállalásnak a jegyében jött létre. Tíz esztendeje működik, a miénk, nekünk kell ezután is fönntartani, és ha lehet, tovább bővíteni.
Lényeges tanulsága ennek az ösztöndíjendszernek: politikusok hozták létre, politikusok gondja lesz ezután is, hogy el ne sorvadjon, de az ösztöndíjakat írók, művészek ítélték oda fiatalabb pályatársaiknak. Ez ilyen egyszerű. Végül is valahogy így kellene működnie az egész erdélyi magyar társadalomnak, és miért is nem működhetne így!
Mit kívánhatnék magunknak? Jó irodalmat, jó művészetet, és mindenképpen bizalmat saját erőnkben, mert enélkül nem fog menni.
Meg kellett tanulnunk valójában, hogy nemcsak a protestálás jogával kell élnünk immár, hanem az építés kötelességével is. Csakis az általunk kultivált hagyományok élnek tovább, és csakis az általunk létrehozott intézményekre támaszkodhatunk. A javaslattétel is felelősség, persze, a programalkotás is, de ma Romániában, Erdélyben az az igazán felelős magyar, aki tudja, hogy amit mi nem építünk föl, azt helyettünk más nem fogja fölépíteni. Tudomásul kell venni, hogy nem röpködnek körülöttünk a sült galambok, és azt kell mondanom, hogy időnkénti megosztottságunk annyit jelent, hogy vannak, akik fölismerték ezt az egyszerű igazságot, és vannak sült-galamb-követelők, akik viszont mástól várják a csodát, és egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe ennek érdekében.
Kétségtelen például, hogy egy közösségnek nem a politikai csatározások rossz szájízét kell továbbvinnie a jövőbe, hanem az általa megteremtett szellemi értékeket, beleértve a művészeti és irodalmi alkotást is. Csakhogy az alkotómunka feltételeit valakinek biztosítania kell, ez nem lesz meg magától. Sokszor elmondtam, nem hiszek abban, hogy a tehetség minden körülményben érvényesül. A mi kötelességünk kedvező feltételeket teremteni ehhez. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által létrehozott ösztöndíjrendszer, a maga viszonylag szerény, de mégis fontos eszközeivel ennek a fölismerésnek, ennek a felelősségvállalásnak a jegyében jött létre. Tíz esztendeje működik, a miénk, nekünk kell ezután is fönntartani, és ha lehet, tovább bővíteni.
Lényeges tanulsága ennek az ösztöndíjendszernek: politikusok hozták létre, politikusok gondja lesz ezután is, hogy el ne sorvadjon, de az ösztöndíjakat írók, művészek ítélték oda fiatalabb pályatársaiknak. Ez ilyen egyszerű. Végül is valahogy így kellene működnie az egész erdélyi magyar társadalomnak, és miért is nem működhetne így!
Mit kívánhatnék magunknak? Jó irodalmat, jó művészetet, és mindenképpen bizalmat saját erőnkben, mert enélkül nem fog menni.
Markó Béla
